Pécsi Tudományegyetem
Műszaki és Informatikai Kar Pécsi Tudományegyetem
Műszaki és Informatikai Kar

Milyen lehet Ady Endre vagy József Attila egy-egy verse festménybe fogalmazva? Milyen képek villannak fel egy építész, építőművész, tervezőművész, tervező építész szemei előtt, amikor beleéli magát e versek hangulatába? Dr. Széll Attila Béla, a PTE MIK tanára e kérdésekre tudja a választ, mint ahogy a költők „játszanak” a szavakkal, úgy ő építészként a formákkal, festőként a színekkel, a hangulatokkal teszi ugyanezt. Egyetemi tanárként, mérnök építészként azt vallja: ugyan a szépség formája az elsődleges, de nagyon fontos a szerkezet is, hogy a fejben megszülető épület a valóságban stabilan álljon. Magáénak vallja kedvenc építésze, Ludwig Mies van der Rohe mondását: az építészet nemcsak a szakma dolga, hanem szellemi magatartás is. Így szervesen kapcsolódik hozzá a társadalom, a tudomány, a szociológia, a művészettörténet, a történelem, az irodalom, a zene. Széll Attila Béla esetében a festészet is, amelyet művészi szinten művel. Képei aukción kelnek el, kiállításon szerepelnek.

- Hogy vezetett az útja az építészet irányába, miért ezt a pályát választotta?

- Nagyon könnyű volt az úgynevezett pályaválasztás, hiszen az egész családunk az építészet vonzásában élt. Az édesapám, akit korán elvesztettem, építészmérnök volt, de mellette festett és szobrászkodott is. Édesanyám szintén építész. Apai ágon a nagypapám építész volt, anyai ágon a nagyapám pedig egész Dombóvárt felépítette, tervezőként és kivitelezőként is dolgozott. Az ő felesége, a nagymamám Benczúr-tanítvány volt, festőművésznek készült és Illyés Gyulával nőtt föl. Fantasztikus műveltségű asszony volt, polgári életével sokaknak példaként szolgált. A nagybátyám, aki festőművészként végzett, a pécsi kis Pollack technikum alapítója, majd 25 éven keresztül az igazgatója volt. Már otthon magamba szívtam az építészetet, a művészetet.

 Ötéves voltam, amikor édesapám meghalt. Ő volt a példaképem, tovább akartam vinni, amit ő csinált, apámat akartam utánozni, és emlékezni rá. Az egyik reggel, ahogy fölébredtem, elkezdtem lapozgatni a művészeti könyveit. Az első könyv, amit levettem, Gauguin munkáit tartalmazta, még olvasni sem tudtam, de nagyon tetszett. Utána jött Cézanne, Leonardo da Vinci, majd amikor nagyapám elvitt a templomba, megnéztük a freskókat, a szekkókat, amelyekről mesélt is. Később megismerkedtem a Bauhaussal, nagyon tetszettek az abban alkalmazott formák. Ma ha megkérdezik, hogy milyen stílusban alkotok, azt mondom, inkább a modernista vonal áll közel hozzám, de nem a teljesen elvont absztrakt, hanem ahol megvannak a formák is. A formák, az egyszerű színek az építészet miatt is közel állnak hozzám, ezt mutatom meg a hallgatóknak is: fény, árnyék, élek, kompozíció, testek… Édesanyám mindig mindenhová vitt magával, nem kellett korán lefeküdnöm, hanem csöndben hallgathattam a felnőttek beszélgetését. Akkoriban Pécsett meghatározó volt a művészeti élet, ott voltam a „nagyok” társaságában: Fürtös György, a híres keramikus, apám barátja, Erdős János, Gellért Brúnó festőművészek, Rigó István, Rétfalvi Sándor szobrászok – hallgatóztam és szívtam magamba a történeteiket, figyeltem a technikáikat.

- Miért nem a képzőművészet lett a fő irányvonala?

- Nem tudom. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, a művészeti gimnáziumba akartam menni, mert addig is folyamatosan rajzoltam. Valakivel beszélt anyám, aki azt mondta: ha a gyerek nem kiváló tehetség, akkor nem lesz könnyű pálya, sok a meghasonlott művész, tízből talán egy lehet kimagasló. A művészeti gimi után nem nagyon vesznek föl máshová. Így maradt a képben az építészet, és egyenes út vezetett a kis Pollackra. De közben ott is mindig rajzoltam. Majd jött egy zseniális magyar–történelem tanár, Torma András, akivel felfedeztem az irodalmat, a verseket. Ezekhez jöttek a filmek, a zene, amik a mai napig hatással vannak rám, inspirálnak. Elkezdtem rajzolni egy őszi tájat, mögötte sejtelmesen ott van Ady Endre, kicsit elferdülve az Eiffel-torony, megjelenik rajta Latinovits – ezt a képet a Párizsba beszökött az ősz című vers inspirálta. Ha nem is a képzőművészet felé indultam el, végül mégis ott (is) kötöttem ki.

- A „nagy” Pollackon, azaz a kar elődjét jelentő főiskolán tanszéki mérnökként kezdte a pályafutását, most pedig már a doktori iskolában témavezető. Miért maradt itt, miért volt fontos, hogy a szakmai életedben való érvényesülés mellett tanítson is?

- Apám halála után a nagyapám és a nagybátyám volt a példaképem, a nagybátyám, ahogy említettem, a kis Pollack igazgatója volt. Amikor odajártam, remek tanáraim voltak, akik hatottak rám, plusz van egy exhibicionista, szerepelni vágyó oldalam is. Emellett az egyetemen is volt egy meghatározó ember az életemben, Bachmann Zoltán professzor, aki ismerte anyámat és apámat is. Amikor végeztem, azt mondta: maradj itt, gyerek. Vele kezdtem el együtt dolgozni és tanítani. A mai napig imádok tanítani! Ezért is maradtam, no meg azért is, mert belefért az időmbe. A kettő jól kiegészíti egymást. MSc-s hallgatókat oktatok, ahol diplomamunka konzulensként is jelen vagyok, fantasztikus dolgokat hoznak létre a tanítványaim, ami büszkeséggel tölt el.

- A hallgatói visszajelzések alapján elmondható, hogy önnek van humora, felkészült oktató, segítőkész, lehet önre számítani. Az előbb elmondottakból kihallatszik, hogy nemcsak szakmai tudást szeretne átadni, hanem egyfajta világlátást is.

- Valóban. Erre jó példa, amikor egy órán a pécsi székesegyházról kezdtem beszélni, megkérdeztem, hogy ki járt már ott. Egy kéz sem emelkedett a magasba, a pécsieké sem. Ennél a pontnál abbahagytuk az órát, tíz perc alatt lesétáltunk a székesegyházba, és amit tudtam, elmondtam, megmutattam nekik, fölvittem őket a toronyba is. Ez az óra így sokkal többet ért, mintha csak tovább beszélgettünk volna. A másik, hogy partnernek tekintem a hallgatókat. Vallom, hogy okos diákkal foglalkozni nem kunszt. de a gyengébb képességű gyereket kihozni teljesítmény. Volt, hogy megkérdezte az ötös tanuló, hogy miért kapott négyest a másik, mire azt válaszoltam, azért, mert ez a gyerek kettes szintről hozta föl magát. Saját magához képest kapott négyest, mert küzdött.

- A szakmai pályafutását tekintve elmondható, hogy rengeteg épület kötődik a nevéhez, talán nem érdemes, nem is lehet kiemelni közülük egyet sem. Miként fogalmazható meg az építész ars poeticája, melyek a fő vezérelvek, amelyek a mai napig is előreviszik önt?

- Nincs szebb dolog, mint otthonnal megajándékozni az építtetőt, azonban ez csak az alázat és a tisztelet fókuszban tartásával lehetséges. Én ugyanis más pénzét viszem a vásárra, ehhez be kell tekintenem a megbízó intim zónájába. Tudnom kell, hogy együtt vagy külön alszanak-e, hol van a gyerekek helye a lakásban. Számos kérdés alapján indulunk el, ott nem fordulhat elő, hogy rutinból dolgozzak. Nekem minden ház egy gyötrelem és szorongás. A mai napig úgy ülök le tervezni, hogy meg tudom én ezt csinálni? Mint a színészeknél a lámpaláz és a kétely. Nem alszom, de nem vagyok fáradt, mert addig csinálom, hogy érezzem: megvan. És ez jó érzés.

 Egy munkámat azért kiemelném a szakmai pályafutásomból, amelyre díjakat kaptam, és amely Ráday Mihály „Unokáink sem fogják látni” című műsorában is szerepelt, sőt a Rockenbauer Pál rendezte „Egymillió lépés Magyarországon” sorozatban is látható volt. Kán település újjáépítéséről van szó. Ebben az elhagyott kis faluban már csak két cigányember meg egy pécsi művészgyerek éldegélt, a nulláról kellett megtervezni és felépíteni. Öt év alatt negyven házat építettünk újjá, erre nagyon büszke vagyok. Ez egy komplex feladat volt, szükség volt hozzá építészettörténeti, levéltári kutatásra is.  

- Beszélgetésünk során már volt szó a festészethez való vonzódásáról. De mikor vált aktívabbá ez a vonal, mi volt az a belső késztetés, ami miatt ecsetet ragadott?

- Mindig rajzoltam, és örültem, amikor megdicsértek érte, mert tetszett a képem. Apámnak volt egy Barcsay Jenő kötete, művészeti anatómia, abból kezdtem el másolni a rajzokat. Apám halála után megmaradt a festőkészlete, minden tárgyával igyekeztem visszaidézni őt. 14 évesen fogtam ezt a készletet, imádtam a tempera illatát, eszembe jutott, hogy feszítette föl a vásznat – és akkor én is elkezdtem festeni. Szakkörökbe jártam, Rétfalvi Sándornál is tanultam. Nyáron mindig csináltam valamit: rézdomborítást, faragást, sőt, amikor egyetemre kerültem, bekéretőztem az öntödébe bronzot önteni. Nagyon tetszett az emberi anatómia, a test mozgása. A festészet tehát mindig megvolt, de akkor vált igazán intenzívvé, amikor kirepültek a gyerekek és ketten maradtunk a feleségemmel. Most van igazán idő erre. Egyébként is olyan alkat vagyok, aki nem igazán tud leülni, mindig kell valamit csinálnom.

- És hogy érkeznek meg a témák, amik végül is a vászonra kerülnek?

- Ha az ember foglalkozik a különböző stílusokkal, ha művészettörténetet tanul, egy új világ nyílik ki előtte. Vannak olyan festők, például az impresszionisták közül Claude Monet, aki kiment a természetbe és azokat az érzéseket festette meg, amit a táj felébresztett benne. Óriási technikai tudásuk volt, stílust alapítottak. Engem viszont inkább a boncolgatás, az analízis érdekel. Ugyanúgy, mint ahogy Leonardot, aki azt mondta, hogy nem tartja igazán tudománynak a görög művészetet, mert a görög művészet egy arányrendszerre, egy szépségre, egy harmóniára épül. Ellenben őt a belső dolgok érdeklik. Leonardo elkezdte boncolgatni a belső szerkezetet. Én is erre a boncolgatásra, szétszedésre fókuszálok. Látom a gyönyörű valóságot, amit imádok, de azt mondom, hogy ez ott van, készen van. Minek fessem meg? Egyszerűen lefotózom és megörökítem. József Attila Eszmélet című versével tudok válaszolni a kérdésre, hogy miért így festek:

„Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.”…

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”

Én is ezt az analitikus, elemzős, továbbgondolós vonalat képviselem, van, hogy álmomban előjönnek képek, vagy egy zenéből megfognak hangulatok. Mint Ady Endrénél, amikor megtudja, hogy szifiliszes és meg fog halni, fantasztikus, ahogy ezt a Párizsba beszökött az ősz című versében képekben megfogalmazza. Rengeteg verset elemeztünk a tanárommal, amelyek a mai napig élnek bennem. A hangulatok, érzések elmosódott formákban, pasztellszínekben nyilvánulnak meg, mint kifejezőeszköz ott van a színdinamika, a színhőmérséklet – de a képekhez a befogadó is szükséges.

- Hogyan hatnak egymásra a különböző területek: a festészet mint művészet az építőművészeti tevékenységére vagy a tanításra? Ezek miként alkotnak szimbiózist?

- Mindegyiknek van hatása a másikra. Például a festészetnél az egyik agyi féltekém elmegy abba az irányba, hogy számítsuk ki a formát, a szögfokot, tehát remekül használom a matekos tudásomat. Az építészetben, amit oktatok is, vagy a doktori iskolában jelen van a generatív (most úgy hívják: parametrikus) építészet, amely algoritmusokkal dolgozik. Ezt azért szeretem, mert a festészetben is el tudom érni, hogy mozgásban legyen a kép. Tehát ezt az elméleti tudást föl tudom használni festőként is. És fordítva is megvan a kapcsolat: nézem a természetet, mert ugye az építészetben is ott van a biomimetikus építészet (a bio természetet, a mimetikus-mimézis leutánzást jelent). A természetben is vannak algoritmusok, és ezt az építészetben is tanítom, például egy kagylóhéj esetében, amit vegyünk át, másoljuk le, használjuk fel az építészetben. Amikor épületet tervezek, sokszor mondják, hogy miért „dolgozom túl” az egészet. Mert ott meg jön a festés hatása. Olyan látványképeket csinálok, ami, ha úgy tetszik, átmegy művészi vonalba. Jó dolog, hogy multifunkcionális vagyok, épületszerkezettant, -technológiát is tanítok, de vizuális kultúrát is, művészeti workshopokat tartok, rengeteget makettezünk. Ezek kiválóan kiegészítik egymást, ugyan másfajta gondolkodást igényelnek, ám éppen ez ad különleges színezetet az egyes területeknek.